Előre kell bocsátanom, hogy a szakma ezen részéhez nem értek, csak mint egy ilyen traumán átesett ember, gondolkodóba estem. Miért van az, hogy egy nagyobb magzat esetében, aki valamilyen oknál fogva arra kárhoztatott, hogy nem születhet meg egészségesen, élve, próbálják megindítani a szülést? Az én esetem is bizonyítja, hogy a természet mennyire ellenáll ennek. Sok méhösszehúzódást és méhszájtágulást okozó gyógyszer ellenére sem voltak fájásaim, a tágulás pedig csekély volt. Az emberre nehezedő lelki fájdalomról nem is beszélek, mely a várakozás idejére volt jellemző. Szerencsés ember vagyok, velem végig ott voltak a testvéreim, a párom. Őszintén szólva néha túltolták az aggódást, de olyan támogatást nyújtottak, hogy azt nem lehet megköszönni, nincsenek rá szavak. A szülésznők elmondták, hogy náluk ez a támogatás nagyon furcsa. Egyedül szokták hagyni a hasonló cipőben járó nőket. A több napos procedúrát magányosan csinálják végig. Nem tudom elképzelni, mi játszódhat le egy nő elméjében ilyenkor. Szerintem erre ráillik az őrület határán kifejezés. Miért nem vagytok mellettük? Miért hagyjátok, hogy magányosan várja, hogy érkezzenek a fájások, melyek nem eredményeznek semmit? Nem viheti haza a gyerkőcét, ilyen értelemben nincs célja az egésznek! Nagyon durván hangzik, de itt a cél, megszabadulni valamitől, ami nem oda való. Lehet mondani, hogy nem kell ezen ennyit lelkizni, de én úgy gondolkodom, hogy az ember akkor működik jól, ha a lelke rendben van. Ezeknek a nőknek mikor lesz rendben a lelke? Hogy lehet így tovább élni, dolgozni, főleg egy kevésbé támogató közegben? Közhely, de tényleg így van, hogy aki nem élt át ilyet, az nem tudja átérezni ezt a bonyolult lelki folyamatot. Én sem tudtam, egészen a közelmúltig.
Szóval, visszatérve az első gondolatomhoz, nem lenne egyszerűbb ezt a helyzetet egy császármetszés- szerű műtéttel megoldani? Tudom, hogy nem kicsi a beavatkozás veszélye, át kell vágni az izmokat, a méh falát, ezáltal seb keletkezik, aminek be kell gyógyulnia. Nem egyszerű, de magamból kiindulva, lelkileg lehet könnyebb lenne. Talán. Talán akkor láthattam volna, talán meg is érinthettem volna. Így utólag megváltoztathatatlan dolgokon nem érdemes sokat gondolkodni, valamiért ennek így kellett történnie. Mégis vissza-visszatérnek a gondolataim ide, mert rettenetes hiányérzet maradt bennem…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: