Így történt…

Kedves Olvasó!

Remélem, látogatásod apropója csupán a kíváncsiság, érdeklődés, nem pedig a betegséggel való harc! Számomra terápia ennek az írásnak a megszületése.

Negyvenkét éves vagyok. Magas vérnyomással, 2-es típusú cukorbetegséggel küzdöm, valamint két nagyobb méretű miómám( a méh jóindulatú daganata) van. Szóval, teherbeesés szempontjából halmozottan hátrányos helyzetű vagyok. Sosem voltam várandós ezelőtt. Orvosoktól azt hallottam, hogy a miómák miatt nem is fogok teherbe esni, mert akadályozzák a petesejt méh nyálkahártyába való beágyazódását. Ennek megfelelően belenyugodtam, hogy nem lesz gyerekem. A természetre bíztam a dolgot, úgy voltam vele, hogy ha jönni akar egy kis élőlény, majd jönni is fog. 2019. május 23-án megtörtént a csoda. Napok óta fájt a hasam, de nem jött meg. Vettem egy tesztet, ami azonnal pozitivitást mutatott. Csak járkáltam fel-alá a lakásban, nem hittem el. Fél óra múlva mennem kellett egy konferenciára, amit a munkahelyemen tartottak. Felhívtam a párom, hogy lám, jön a baba. Mély csend volt a vonal másik végén, ő is sokkot kapott. Nem haragudtam, hogy nem volt nagy ováció, mint a csöpögős filmekben, mert én sem tudtam napirendre térni a dolog fölött, de ahogy beültem az autóba és elindultam a munkahelyem felé, már tudtam, hogy szeretem ezt a kis lényt, aki bennem találta meg jövendő anyukáját. Én abban hiszek, hogy a kis lelke tudta, hogy milyen életet választ, tudta, hogy nem lesz hosszú az itt tartózkodása, és megtisztelő, hogy úgy gondolta, mi leszünk alkalmasak arra, hogy a ránk váró utat végigjárjuk.

Következett a szokásos procedúra. Orvos, védőnő, vérvétel, cukorgondozó, háziorvos. Közben dolgoztam tovább. Nem akartam máris táppénzre menni. Úgy éreztem, amíg jól érzem magam a munkahelyemen, addig dolgozom.  Közben megkaptuk az első genetikai szűrés eredményét. Már ott is magas kockázatú volt az Edwards-kór lehetősége. Még nem nyugtalanított annyira, mert több helyről hallottam, hogy a korom, illetve a betegségeim miatt mindenképpen magas kockázatú lesz a szűrés eredménye. Közben el kellett mennünk genetikai tanácsadásra. Ott egyből elirányítottak minket az amniocentézis(magzatvízvétel) irányába. Végigjártuk a procedúrát, ami lehetővé teszi a mintavételt( bejelentkezés személyesen, orvosi vizsgálat, felvételi iroda, ultrahang). Szeptember másodikára kaptam időpontot. Közben elmentem a választott orvosomhoz, aki szerződött partnere az Istenhegyi Génklinikának. Ő javasolta, hogy ha meg tudjuk oldani, csináltassunk egy Nifty-tesztet, mely sokféle kromoszóma rendellenességre fényt deríthet és kiválthatja az amniocentézist. Ez azért volt fontos, mert a magzatvízvétel 1%-os vetélési arányt mutat. Sikerült a terhesgondozóban levetetnem a vért ehhez a vizsgálathoz. Augusztus 13-án került sor erre. Közben én tovább dolgoztam, de egyre feszültebb lettem, valami azt súgta, nem lesz jó vége a dolognak. Augusztus 23-án, pénteken felhívtak a Génklinikáról, hogy a vizsgálat magas kockázatúnak mutatja a minta alapján a terhességemet Edwards-kórra. Senkinek nem kívánom, hogy ilyen hírt kapjon! Ez egyenlő volt a halálos ítélettel, mert az Edwards élettel összeegyeztethetetlen állapot. Olyan kromoszóma rendellenesség, melyre nincs gyógymód. Sok magzat már méhen belül elhal, de ha meg is születnek, nem élnek sokáig, de ezalatt is nagyon betegek. Józan ésszel gondolkodva, tudja az ember, hogy nem akar szenvedést okozni se a babájának, se magának. Nagyon nehezen éltem meg, hogy a tények azt mutatják, hogy beteg, de az ultrahangon nem láttak semmi eltérést. A hölgy, aki hívott, felajánlotta, hogy már a következő héten hétfőn mehetnék hozzájuk amniocentézisre. Erre azért van szükség, mert csak az amnio eredményét fogadják el diagnózisnak, tehát ha meg kell szakítani a terhességet, akkor rendelkezni kell egy ilyen eredménnyel. Elfogadtam, és hétfőn kilenc óra negyvenkor megtörtént a mintavétel. A klinikán igazán profik voltak és nagyon kedvesek. Ott az ultrahangon találtak egy eltérést, ami utalhatott arra, hogy beteg az én kisfiam( a Nifty-teszt kimutatta, hogy kisfiú), a köldökzsinórban csak egy artéria futott. Normál terhesség esetén a köldökzsinórban kér artéria található, amik gőzerővel látják el tápanyaggal a magzatot. Az enyémnek egy is elég volt, mert az ultrahangon más eltérést nem találtak. Mindene rendben volt, a súlya, fejkörfogata, a végtagjai, a szájpadja, működtek a belső szervei. Hazafele jövet lemondtam a másik helyen az amnio időpontját. Az Istenhegyin igazán gyorsak voltak. Szerda délután hívott a biológus hölgy, hogy sajnos tényleg beteg a kisfiam, keressem fel az orvosomat. Emailben elküldte az eredményt. A kicsikém sejtjeinek 68%-a beteg. Itt nem számít a maradék 32, mert olyan súlyos a kór, hogy nincs esély az életre. Mikor elmondtam a páromnak, hogy mi a helyzet, aznapra elnémult. Nem sírós fajta, de ebből a reakcióból én mindent tudtam, hogy mit érez. Délután felkerestük az orvosomat és megbeszéltük, hogy megszakítjuk a terhességet. Az egészségügyben dolgozom, nem volt kérdés, hogyan döntök. Az értelem és érzelem csatájában felülkerekedett a reális gondolkodás.  Pénteken már a kórházban voltam. Három és fél napig próbáltak fájásokat előidézni, illetve a méhszáj tágulását, de nem sok sikerrel. Négy ampulla oxitocin és négy ampulla Nalador után sem voltak fájásaim. Végül hétfő délután úgy döntött az orvosom, hogy fogóval megpróbálja lehúzni, hátha úgy sikerül megszülnöm. Kértem, hogy ha olyan állapotban lesz, hadd nézhessem meg. Szerettem volna legalább egyszer megérinteni, látni, ha még él, fogni a kezét, míg csak ver a kis szíve. Nem gördítettek akadályt a kérésem elé, de a sors másképp akarta. Próbálkozásai ellenére egyszer azt mondta az orvosom, hogy sajnos csak darabokban tudja kiszedni. Ott feküdtem a kengyelbe szíjazott lábbal és azon imádkoztam, hogy már ne éljen, mikor elkezdődik ez az egész. Sokáig tartott, nagyon fájt.

Sosem láttam, nem érintettem, de olyan mély gyász van bennem, amit nem lehet leírni. 18 hétig anya voltam…

Az egész családomat nagyon megviselte az eset. Fájdalmunkat enyhítendő, ültettünk egy magas kőrist egy apró kis élet emlékére.